Az emberi elme imádja a leegyszerűsítéseket. Vagy ha nem is imádja, mindenképp keresi őket, hogy a világ megismert jelenségeiről gyűjtött tudást helytakarékosan tárolhassa el. Ha részletesebb, féltudományos igényű fejtegetésekre vágyik az olvasó, keresse fel bármelyik baloldali közíró egyik publicisztikáját, amelyben a muszlimokról vagy a cigányokról élő sztereotípiák dekonstruálása mellett agitál, evolúciós pszichológiai alapokon. Nehéz a valóságot részleteiben felfedezni, és nem egy-egy berögzült képet rávetíteni. Viszont úgy gondolom, aki mélyebben akar foglalkozni egy számára kedves témával, annak kötelessége ezt a nehézséget felvállalni. Így egy történész sohasem érheti be annyival egy Hunyadi Mátyásról és II. Józsefről szóló értekezés esetén, hogy az igazságos meg a kalapos király.
Ugyanezek a toposzok megtalálhatóak a sportokról szóló diskurzusokban is. Például Cristiano Ronaldo a közvélekedés szerint a világ egyik legjobb szabadrúgáslövője, pedig ez egyáltalán nem igaz. A hamis kép berögzülését néhány emlékezetes bombagólja okozza, amelyeket szabadrúgásból szerzett. Viszont ha a közvetlen gólszerzés szándékával, kapuhoz közel (mondjuk 30 méteren belüli) elvégzett szabadrúgások gólra váltásának arányát vesszük a „jó szabadrúgáslövő” fogalom fundamentumának, akkor rájövünk, hogy e téren messze elmarad Európa legjobbjaitól.
Hasonló toposzok ragadtak a snooker játékosokra is. Így lett Selby a mentálisan legerősebb, defenzív játékos; Trump a tehetségét kiaknázni nem tudó, mentálisan gyenge örök reménység; Ronnie a játéktudásban külön kategóriát képviselő különc zseni, aki csak akkor veszít, amikor nincs kedve játszani – róla szeretnék majd külön cikket is írni. Ezek általában féligazságokat tartalmazó, zavaros fogalmakkal („mentális tényező”, „erős fejben” és társaik) körülírt megállapítások. Ezek persze pozitív megerősítésekkel épülnek tovább és tovább, és így ki vannak téve a megerősítési torzításnak, tehát ha Selby nyer egy döntő frame-t, az semmi másért nem történhetett, mint hogy erősebb volt fejben, lélektanilag az ellenfél fölé kerekedett, esetleg „belemászott az ellenfele fejébe”. Míg ellenkező esetben (ha veszít egy döntő frame-t), akkor szóba sem kerül, hogy most esetleg éppen ő volt mentálisan gyenge, hanem a másik játékosnak nagyon jó volt a hosszúgolyó-belökése vagy szerencséje volt, stb. Ahhoz, hogy egy ilyen toposz kiíródhasson, sok időre és a valóság szembeszökően eltérő jeleire van szükség. Például Selby évről évre gyorsuló játéka ellenére nagyon sokáig lehetett olvasni állandó jelzőjeként azt, hogy lassú. Aztán ez a gondolat szép lassan kikopott, mert rendre 20-25 mp körül volt az átlag lökésideje (ami a Top 16-on belül átlagosnak, az egész Touron pedig az átlagosnál gyorsabbnak számít).
Az ilyen logikátlan, prekoncepciók által vezérelt gondolkodás (mely sajnos mind a kommentátorok, mind a rajongók körében általános) könnyen tévútra visz, minden esetben felülvizsgálásra szorul, például statisztikákkal. Nem akarok a mindenáron tudományoskodó autista szerepében tetszelegni, és le is szögezném: a statisztikát önmagában ugyanúgy alkalmatlannak tartom egy játékos megítélésére, mint a szubjektív percepciót. Sosem lesz olyan precízen megírt algoritmus, amely megmondja például azt, hogy Maguire melyik elrontott lökés után fogja odacsapni a dákóját az asztalra. De a pontatlan ember és a félreérthető statisztika együtt talán pontosabb vizsgálódásra képes, mint amaz önmagában.
Mindenkinek ajánlom a Cuetracker nevű oldal böngészését, tele van izgalmas adatokkal. Persze nagyon nehéz absztrakt számadatokból egy képességre, tulajdonságra következtetni, de azért egész jó ötleteim vannak. Mivel nem akarok olvashatatlanul hosszú cikket írni, mindössze két tényezőt szeretnék megvizsgálni: a „mentális erőt” és a breaképítési képességet.
I. Mentális skill
Mivel erről még egyetlen kommentátor, blogger vagy rajongó nem adott egy épkézláb definíciót, én fogom megkísérelni: Fontos, nagy téttel bíró helyzetekben hozott jó döntések aránya, nagy nyomás alatti jól játszás képessége. Elég magyartalan lett, de érthető. Tud-e a játékos tízes skálán tízes szinten fontos frame-ekben olyan jól (vagy akár jobban) játszani, mint egy tízes skálán kettesen. Ez legjobban a játékosok összes lejátszott meccseinek tét szerinti kategorizálásán keresztül lenne mérhető, de erre nem fogok rászánni egy hetet, szóval maradjunk annál, hogy összehasonlítjuk, nagyobb vagy kisebb arányban nyer-e a játékos döntő frame-eket, mint összességében frame-eket. Selby – számomra is meglepő módon – nem kiemelkedő e tekintetben. Az összes lejátszott frame-ek (7989 frame!) esetében győzelmi rátája 58,48%, a döntő frame-eknél 59,76%. A szintén a koncentrációképességéről és mentális erejéről híres Higginsnél még meglepőbb adatokat találunk: 59,2% és 56,59%. Tehát mondhatjuk, hogy Higgins játéktudásához képest rossz a döntő frame-ekben.
Érdekes, hogy Trump esetében viszont a döntő frame-ek vonatkozásában teljesen igaz a toposz, miszerint szellemi gyengesége miatt nem tudja kihasználni a Ronnie O’Sullivanéhez mérhető tehetségét. Összesített frame győzelmi rátája 59,24%, ugyanez a döntő frame-eknél csak 48,08%.
II. Breakerősség
Ennek mérésére az összes ötven fölötti breakek gyakoriságának számba vételét tartom a legjobbnak. Semmiképp nem a százasok gyakoriságát (végképp nem számát), mert a frameball belökése után nem mindenki koncentrál teljes erővel, hogy meglegyen a hőn áhított százas. Például a statisztikák alapján Williams frame győzelmet érő breakjeinek igen alacsony százalékából lesz százas, mert nem izgatja annyira a dolog, mint mondjuk Robertsont vagy Trumpot. Így is kicsit torzítanak az adatok, mert az olyanoknak kedveznek, mint Ronnie, Higgins és Williams, akik még csúcsformában vannak, de már ennek a korszaknak a vége felé közelednek, mondhatni az eddigi karrierjük nagyobbik részét a belőlük kitelő maximumon játszották, ellentétben mondjuk Jimmy White-tal, aki több száz meccset játszott 20 évvel ezelőtti önmagához képest gyengén vagy a fiatalabb játékosokkal, akik statisztikájában nagyobb súllyal számítanak az általában gyengébb kezdeti évek a profik között. Arról nem is beszélve, hogy a szám nyilvánvalóan összefüggésben van a biztonsági játékkal is, de ezeket most tekintsük hibahatáron belüli változóknak.
Ronnie O’Sullivanről megtudhatjuk például, hogy tényleg kiemelkedően a legjobb breaképítő: a lejátszott frame-ek 42,46%-ában lök ötven fölöttit. Utána Trump jön (38,55%), Ding (38,54%), Allen (37,33%), Robertson (37,07%), Higgins (36,45%), Murphy (36,3%) és Selby (35,61%).
Láthatjuk tehát, hogy Selby a jelenleg játszó 10 legjobb breaképítő között van, egyáltalán nem mondható, hogy gyengén breakelne. De az tagadhatatlan, hogy Selby nem a 8. legjobb játékos a világon, némi óvatossággal is benne van a háromban az utóbbi évek eredményei alapján. Így nem túlzás azt mondani, hogy Selbynek nem a breakelés a legfőbb erőssége. A Selby defenzív voltára vonatkozó toposz tehát nem alaptalan.
A régieket most nem vettem bele, közülük természetesen Hendry a legjobb e tekintetben is, de még ő is csak Robertson és Higgins közé férne be ezen a listán. Az oldal egyébként eddigi tapasztalataim szerint teljesen pontos.
Az írás vitaindító szándékkal született.
Bőzsöny Bálint